2009. június 28., vasárnap

2. felvonás

Most olvasom Csernus - Ki nevel a végén c. könyvét. Még az első harmadban járok.... napokban olvastam, hogy hova vezet ha a szülők nem kérnek bocsánatot. Hazugságra, álszentségre tanítják a gyereket. És nem a problémamegoldásra, hanem az öncélú, megmagyarázatlan, lekezeletlen dühre, illetve ezek eltussolására. Mert a szülők veszekszenek, de a gyereknek azt mondják minden rendben. Mert a szülő ha dühös üvölt, falat üt (jobb esetben csak), vagy ajtót csapkod. De ha a gyerek is ezt csinálja akkor bizony szigorúan rászol: nem szabad csúnyán beszélni! Nem csabad üvöltözni, verekedni...
Én tudom, hogy nem ilye nnpéldát akarok mutatni a gyerekemnek. Egyik oldalról borzasztó jó az a tudat, h a gyerekeink szemében anyaistenek vagyunk... Mert jó :) csak néha ezen a piedesztán nehéz elővenni a józan eszünket és kritikusan, normálisan végiggondolni a saját szerepünket, ideáljainkat, és az általunk közvetített magatartásformákat.
Szóval ma a 3 perces elvonulós kurvaanyázos (bocs, de mégiscsak 25-50e ft között lesz a csere és nincs rá ennyi.... talán céges vonalon meg tudom csináltatni jövő héten)... higgadás után a bömbölő, frászt kapott gyerekemhez odamentem aki úgy bújt apja vállába, hogy szinte ki se látszott (és igen, a lelkiismeretfurdalásom kb az atlanti óceán nagyságával vetekedett) és bocsánatot kértem tőle is és apájától is. És elmondtam, hogy nem ő a hibás, mert bár ráncigált és ez is közrejátszott, de végülis én fogtam a telefont nem-jól és ejtettem le. És igen, a felnőttek is lehetnek borzasztó dühösek. Ilyenkor van, hogy elüvölti magát az ember. De pár perc múlva ha lehiggad, akkor viszont neki kell állni és meg kell oldani a problémát. És együtt megnéztük, hogy csak az üveg törött-e el, vagy maga az érintőképernyő is sérült-e (szerencsére csak az előbbi). Illetve, hgoy mit lehet csinálni és megbeszéltük, hogy hétfőn felhívom a szervízt és megkérdezem, hogy meg tudják-e javítani.

Nem vagyok büszke a mai napra - sőt! ég az arcom eléggé. Mert igenis igaza van apájának, hogy én vagyok a felnőtt, nekem nem szabadna így viselkednem... De így esett. Sok tényező közrejátszott, de  (ilyenkor mondja az angol: the bottom line is) sajna én nem fogtam jól azt a hülye telefont.
De legább bocsánatot kértem més próbáltam megmutatni hogyan is lehet viselkedni.
Remélem hosszútávon számít.

(2 dolog.
1. faterom egyébként - az itt állítottakkal ellentétben tök normális, csak vannak napok amikor mégsem . de hol nem? :)
2. kiváncsi vagyok ti mit gondoltok..... )

2 megjegyzés:

Mamis írta...

Végigolvastam mind a két fejezetet.Hááát nem irigyellek!Sajnos(vagy hál isten) nem igen kerültem és kerülök ilyen helyzetbe mert én 100km-re lakom a szüleimtől,a férjem szülei pedig már nem élnek.Mikor éltek, akkor pedig már elváltak egymástól, így ilyen "állapot" nem alakult ki. Szerintem itt biztos, hogy a tolerancia és a kötél idegzet a legmegfelelőbb ilyenkor. De ismerve magamat,én már hamarabb üvöltöttem volna!!!

Viktoria írta...

Szerintem egyáltalán nem baj, hogy ideges-mérges voltál. Emberi érzés. A fiadnak sem baj, ha látja, nem mindig mindenki boldog, igenis vannak problémák néha, de aztán azokat meg is oldunk.
Az viszont tényleg szerencsétlenül esett, hogy túl sokat látott, és megrémült.
Dühkezelésben én sem vagyok jó, így abszolút átérzem a problémádat, nálunk is esett már meg hasonló (de ott maga a gyerek volt a kiváltó... no az se jobb). Megyek is megkérdezek valaki okosabbat róla - ha megtudok valami hasznosat, továbbadom:-)